21 napig a komfortzónámon túl

Általánosságban az emberek vegyes érzéseket táplálnak a kihívásokkal kapcsolatban. Van aki kényszert, nyomást, megfelelést érez, van aki, izgalmat, inspirációt, vonzást. Valójában pedig óriási ereje van, hiszen ha nem másképp, akkor így biztosan ki tudsz lépni a komfortzónádból, főleg ha ezt “ország, világ előtt teszed”. 

Általánosságban az emberek vegyes érzéseket táplálnak a kihívásokkal kapcsolatban. Van aki, kényszert, nyomást, megfelelést érez, van aki, izgalmat, inspirációt, vonzást. Valójában pedig óriási ereje van, hiszen ha nem másképp, akkor így biztosan ki tudsz lépni a komfortzónádból, főleg ha ezt “ország, világ előtt teszed”.

Mindig is imádtam a kihívásokat, imádtam a határokat feszegetni, imádtam próbára tenni önmagam…, így történt akkor is, amikor a 21 napos Facebook élő videózásba belekezdtem. 21 nap alatt a Creative-Coaching körül, ezt a nevet adtam neki.

Már egy ideje aktívan részt veszek egy vállalkozásfejlesztés programsorozatban. Októberi hónap témája a videózás volt, melyet Vermes Eszter, a ComfortingSoul alapítója tartott. Rengeteg hatékony javaslat, “kamerabetegséget” gyógyító jótanács. Tetőzte még a kedvem az Instagramos #zsolyachallenge 21 napos kihívása.

A legnagyobb csábítást az adta, hogy rendszeresen beleesek a csapdámba, azt gondolom, hogy amit én tudok vagy látok a Creative-Coaching szolgáltatásaival és életstílusával kapcsolatban, azt mindenki tudja és látja. Valójában pedig nagyon nem… nos akkor, “gyerünk, mutasd meg élőben”, ez lebegett a szemem előtt. Nincs videóvágás, nincsenek simítások, csakis az igaz valóság. 

Célom az volt, hogy minél tágasabb körben mutassam be, hogy miről is szól a Creative-Coaching, milyen szemléletet képvisel, mi az az életérzés, amelyet a LEGO® által igyekszem átadni, milyen vagyok én, Ági valójában, hiszen velem találkoznak nagyrészt az ügyfelek. Másrészt nyakon szerettem volna csípni a kamera iszonyom. 

Kisebb-nagyobb sikerekkel úgy gondolom, sikerült is. Nézzétek csak, néhány gondolat, ami Neked is hasznos lehet:

Nagyobb sikerek, büszkeség:

  • rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a videók hasznosságáról, nemcsak követőktől és ügyfelektől, hanem szakmai berkeken belül is,
  • iszonyat izgulós voltam, rettegtem a kamerától, a videók elején ez ki is tűnik. Egyik pillanatról a másikra vetkőztem ezt le, míg egyik nap 120 volt a pulzusom a videózás előtt és közben, addig másnap, mintha kicseréltek volna, egyszercsak elengedtem a zavartságot, szégyenlősséget,
  • kitartottam. Voltak olyan pillanatok, amikor az egészet a hátam közepére sem kívántam, volt, hogy ezért csak este 22.00 után jelentkeztem be. De nem adtam fel,
  • a kihívás elején el sem tudtam képzelni, hogy mi a búbánatról fogok 21 napig beszélni. Aztán ahogy teltek a napok és készültek a videók, figyeltem a visszajelzéseket, a kérdéseket és szép lassan összeállt a kép,
  • mindenképp azt tűztem ki, hogy a videók alatt önmagamat adjam, semmi megjátszás, semmi színdarab, csak az igazi, valós Ági. Tudom jól, hajlamos vagyok a megfelelésre, azt hiszem ezt sikerült jól kizárni.

Kisebb sikerek, tanulságok:

  • egy telefonos állvány, legfőképp megfelelően beállítva, mindig jó tokatakaró. Nem is próbálom leplezni, hogy hányszor próbáltam leplezni…, a tokám :))),
  • tegyem magam repülő üzemmódba, ha élőzők, különben biztosan akkor akar valaki telefonon elérni,
  • szükséges a content terv, a stratégiai felépítés. Hiába, nem véletlenül találták ezt ki. Vannak olyan témák, amelyek fontosak, de nem kerültek be a 21 napba, nem terveztem bele előre. Utólag hiányolom őket,
  • egyszerre csak egy témát szabad érintenem. Én, akinek extra energiát kell fektetni a fókuszálásba, hiszen hajlamos vagyok ezerfele figyelni, nem szabad ilyen rövid idő alatt több témát érintenem. Mert végül mindenről akarok beszélni, és végül semmiről sem fogok,
  • ha nincs kedvem, lendületem a videózáshoz, egyértelműen érződik a videó minőségén, sőt, az energián, a kisugárzáson is,
  • a napi vázlat ne legyen liturgia, szigorúan csak kulcsszavak, különben rá sem tekintek,
  • enyhíti az izgulást, ha nem azt érzékeltetem magammal, hogy az egész világhoz beszélek. Legyen egy ideális ügyfél, egy hallgató fül, akit magam elé képzelek, sokkal könnyebb minden.

Legnagyobb tanulságom az volt, hogy sokszor elindulni nehéz, ennek ellenére menni kell, csinálni, gyakorolni, tanulni, fejlődni, felállni és továbbhaladni. Lehagyni a félelmet, a rossz beidegződéseket, a nyomást, a megfelelést.

Indulj el, csak csináld, így végül Tied lehet a láthatatlan győzelmi fáklya.

Téged mi tudna rávenni, hogy belevágj egy 21 napos kihívásba?

p.s.: Amennyiben szívesen inspirálódnál és megnéznéd videóimat, megtalálhatod a Facebook oldalon:  http://www.facebook.com/CreCoVKA

Ha pedig belevágnál, de szükséged van támogatásra, motivációra, vagy egy utolsó lendületre, írj az info@creative-coaching.hu-ra.

 

9+1 lépés, út a 48 órás internetmentes elvonuláshoz

Havonta átlagosan 30 órát töltünk a telefonunk pörgetésével. Több mint egy napot. Észre sem vesszük. Gondolj csak bele, mennyi elodázott könyv, mennyi elmulasztott énidő?! Légy jelen, próbáld ki a 48 óra internetmentes elvonulást.

…csak pörgetem, csak pörgetem, pörgetem, várom a csodát, egy hasznos morzsát, egy érdekfeszítő felcsillanást, egy ízes posztot. Szomjazom az ingerre, mégtöbbre, mégtöbbre. Állok a sorban, pittyen a telefonom, előveszem, pörgetem. Ülök a kocsiban, piros lámpa, unatkozom, előveszem a telefonom, pörgetem. Hazaérkezek, megállok a pultnál, felvillan a telefonom, előveszem, pörgetem, hmmm… micsoda kommentek, elolvasom, jéééé egy ismerős, megnézem a profilját, nahát, ott járt ahol én is, átkattintok… és bummm, eltelt 15-20 perc az életemből, haszontalanul. Akár naponta többször is.

Kutatások bebizonyították, hogy naponta min. 1 órát töltünk a telefonunk bizergálásával, -1 órát-, óriási idő. Havonta átlagosan 30 óra, több mint egy nap! Mi mindenre elegendő az az 1 óra naponta?! Egy új nyelv megtanulásához?! Egy vágyott könyv elolvasásához?! Közös minőségi idő a párunkkal?! Egy kis énidő?! Netalántán egy saját vállalkozás felkészüléséhez?! Sajnos nem jellemző, hogy leltározzuk a hétköznapjainkat, hogy mi mindennel töltjük ki a 24 órát és abból hány perc telik elvesztegetett tevékenységek tömkelegével.

Észre sem vesszük, hiszen olyan, mint az aprópénz, eltörpül. Pedig nem véletlenül mondják, sok kicsi sokra megy.

A fent leírtak saját felismerések. Semmi sem szentírás. De azt gondolom, hogy sokunkat érinthet. Akár Téged is? Próbáld ki, csak 48 óra internet nélkül! Csodákra képes. Elmondom én miképp csináltam:

  1. lépés: megnéztem a Social Dilemma című filmet és elgondolkodtatott. Folyamatosan futott a háttérben amit ott láttam és hallottam.
  2. lépés: egyre inkább feltűntek az üzenőfalamon jelenlévő “fake” posztok. Az eltorzult látszat…, amihez folyamatosan hasonlítgattam magam, a vállalkozásom, akarva-akaratlanul. 
  3. lépés: egyszerűen felismertem, hogy kisebb nagyobb túlzásokkal nem tudok meglenni a telefonom nélkül. Folyamatosan hívogat… “lépj be, gyerünk, pörgess. Ingert!” Kisgyermekes időszakom előtt sokkal többet találkoztam emberekkel. Vágytam rá. Most…, habár a vállalkozásomból adódóan valamennyire kielégül ez a hiány, mégis egyszerűen hozzászoktam ahhoz az információáradathoz, amit a közösségi média biztosít a mindennapokban.
  4. lépés: az Árkádban sétálgatva ledöbbenve figyeltem, miközben anyuka és apuka lelkesen pörgeti a telefonját, addig a kb. másfél éves legényük felfedezőútra indul. Ebből Ők semmit sem érzékelnek. Hidegzuhanyként ért, tejóég, ebben nő fel a mi Vilmosunk is! Ezt látja az őseitől?! Ezt utánozza le?! Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább!
  5. lépés: következő lépésem az volt, hogy mind a hangjelzéseket, mind pedig a főképernyőn felvillanó jelzéseket lekapcsoltam, az összes közösségi média felületről. A hálószobában nincs helye az internetnek, reggel, ébredést követően, min. 1,5 óráig nem kapcsolom be a Wifit. Függőség csökkentésének kis morzsája, de annál nagyobb erővel bír.  
  6. lépés: 48 órás önkéntes internetmentes elvonulásra küldtem magam. Eddig kétszer. Először “kiküldetésben”, amikor elutaztunk, másodjára pedig itthon. Egyik sem volt könnyebb vagy nehezebb. Sőőtt… a vártnál sokkal jobban reagáltam.  
  7. lépés: kitartás, a kisördög folyamatosan zakatol: “Kapcsolj be! Csak 1 posztot nézz meg! Csak ennek az ismerősnek nézz utána! Csak ezt keresd meg az interneten!” Nem, nem és nem, erősnek kellett lennem, hogy ellen tudjak állni. 
  8. lépés: kitartás, a kezem megszokta, hogy automatikusan nyúlok a telefonhoz és pörgetem. Rengetegszer azon kaptam magam, hogy már nyúlnék is érte! Nem, nem és nem, figyelmeztettem magam.
  9. lépés: még mindig a kitartás, könnyen találtam volna indokot, hogy miért kapcsoljam be újra a netet. Nem, nem és nem, és egyre könnyebb lett az érzés. Elkezdtem felszabadulni. Elkezdtek halkulni a külső zajok. Elkezdtem meghallani saját magam, a belső hangom. Lenyugodtam. Csak tettem a dolgom, tettem ami jólesik… újra éreztem az áramlást, a flowt. 
  10. lépés: vasárnap 19.00 és kibírtam. Vállonveregettem magam, sokszor. Szuperjó érzés volt. 48 óra alatt lefestettem Vilmos kiságyát, újranéztem a kedvenc sorozatom, Selfmade, délután szundikáltam, elkezdtem olvasni a régóta betervezett könyvem, moziban voltunk, és legfőképp sokkal de sokkal több időt töltöttünk beszélgetéssel a férjemmel. 

48 óra után ismét bekapcsoltam az internetet, beléptem a közösségi felületekre. Pörgettem, pörgettem, vártam a csodát, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy semmiről sem maradtam le! Semmiről az ég adta világon. Kicsit olyan érzés volt, mint a Barátok közt sorozat, ha kihagysz két hetet és becsatlakozol, rájössz, hogy minden ugyanott folytatódik.

48 óra internetmentes elvonulás, receptre írnám! Kipróbálod?

Csupán két alkalom

Bevallom őszintén, a mai napig néha bevillan, mi van, ha egy ügyfél olyan történettel, helyzettel érkezik hozzám, ami a coaching kompetenciát elbírja, mégis annyira bonyolult és összetett, hogy nem tudok benne helytállni?

Aztán rájöttem, hogy a saját életem/életünk is azért élvezetes számomra, mert izgalmas, mert egyedi, mert kacifántos, a jó értelemben.

Ez a felismerés hozta magával azt is, hogy már egyszerűen inspirál az extravagáns, nem hétköznapi, bohém ügyfelek élete, terve, céljai. Ez ám a kihívás a javából…

D.-t is kicsit ide sorolnám. Nem egy hétköznapi életet élő Hölgyemény. Munkaholista. Megesik ez, elég gyakran. Egy ideig élvezte az életét, a munkáját, de már nem. Elfáradt, megfáradt, kiégett. Vágyott valami változásra, valami újra. Kérése számomra parancs volt, elindulni egy másik úton, ahol meglelheti a hivatását, kíváncsi volt miben tehetséges, mi az amit szívből szeretne csinálni. Hat alkalomban egyeztünk meg. Akkor még azt hitte, hogy az úticél táblára a karrier van felírva, közben valami sokkal de sokkal nagyságosabb, a szíve, a lelke, vagyis önmaga megtalálása.

Tudjátok mi hozta meg számára a felismerést? Az, hogy le kell állnia, meg kellett állnia, nem magától, rá lett kényszerítve. Tizen éven keresztül éjt-nappalt a munkája töltötte ki, sportolt, hazament, aludt. Aztán jött egy fordulópont, 3 hónapja megállt a gazdaság, megállt az ipar amiben dolgozott. Otthon volt, önmagával, a gondolataival. Éveken keresztül küzdött a budai kis lakásáért, amely a biztonságot, a kiteljesülést jelentette számára. Az első coaching alkalom már elkezdte nyitogatni a lelkének azon bugyrait, amelyeket nem is ismert, hogy létezik. Az otthon, amelyt önmagával azonosította, túlnőtte, többre vágyik, családra.

Második alkalommal teljesen összezuhanva érkezett, 10 percig csak sírt. Leült velem szembe a szőnyegre és LEGO®zni kezdett, én pedig csak kérdezgettem, … folytak belőle a szavak. Összeálltak a kockák.

Menekülése a munkába a gyermekkor hozadéka. Nem akarta újra átélni, megélni, a saját családja által. Nem akart újból gyerek lenni, nem akart újból az édesanyja fojtogató szeretetében fuldokolni. Félt, hogy Ő is ugyanolyan anya lesz. Különféle pótcselekvéssel helyettesítette a családalapítást. …és akkor, ott szembesült ezzel. Óriási kő esett le a szívéről. Tudta, hogy nincs más hátra, mint előre, szembe kell néznie ezzel a ténnyel.

Az ülés végén megölelt, nagyon megható volt. A szívem újra megtelik, ha a jelenetre gondolok. Mindketten tudtuk, hogy a közös utunk egy darabig véget ért. Az én feladatom az volt, hogy a valódi irányra nyissam fel a szemét.

…és igen, ehhez néha elegendő csupán két alkalom, és a LEGO® varászlatos ereje.