…csak pörgetem, csak pörgetem, pörgetem, várom a csodát, egy hasznos morzsát, egy érdekfeszítő felcsillanást, egy ízes posztot. Szomjazom az ingerre, mégtöbbre, mégtöbbre. Állok a sorban, pittyen a telefonom, előveszem, pörgetem. Ülök a kocsiban, piros lámpa, unatkozom, előveszem a telefonom, pörgetem. Hazaérkezek, megállok a pultnál, felvillan a telefonom, előveszem, pörgetem, hmmm… micsoda kommentek, elolvasom, jéééé egy ismerős, megnézem a profilját, nahát, ott járt ahol én is, átkattintok… és bummm, eltelt 15-20 perc az életemből, haszontalanul. Akár naponta többször is.
Kutatások bebizonyították, hogy naponta min. 1 órát töltünk a telefonunk bizergálásával, -1 órát-, óriási idő. Havonta átlagosan 30 óra, több mint egy nap! Mi mindenre elegendő az az 1 óra naponta?! Egy új nyelv megtanulásához?! Egy vágyott könyv elolvasásához?! Közös minőségi idő a párunkkal?! Egy kis énidő?! Netalántán egy saját vállalkozás felkészüléséhez?! Sajnos nem jellemző, hogy leltározzuk a hétköznapjainkat, hogy mi mindennel töltjük ki a 24 órát és abból hány perc telik elvesztegetett tevékenységek tömkelegével.
Észre sem vesszük, hiszen olyan, mint az aprópénz, eltörpül. Pedig nem véletlenül mondják, sok kicsi sokra megy.
A fent leírtak saját felismerések. Semmi sem szentírás. De azt gondolom, hogy sokunkat érinthet. Akár Téged is? Próbáld ki, csak 48 óra internet nélkül! Csodákra képes. Elmondom én miképp csináltam:
- lépés: megnéztem a Social Dilemma című filmet és elgondolkodtatott. Folyamatosan futott a háttérben amit ott láttam és hallottam.
- lépés: egyre inkább feltűntek az üzenőfalamon jelenlévő “fake” posztok. Az eltorzult látszat…, amihez folyamatosan hasonlítgattam magam, a vállalkozásom, akarva-akaratlanul.
- lépés: egyszerűen felismertem, hogy kisebb nagyobb túlzásokkal nem tudok meglenni a telefonom nélkül. Folyamatosan hívogat… “lépj be, gyerünk, pörgess. Ingert!” Kisgyermekes időszakom előtt sokkal többet találkoztam emberekkel. Vágytam rá. Most…, habár a vállalkozásomból adódóan valamennyire kielégül ez a hiány, mégis egyszerűen hozzászoktam ahhoz az információáradathoz, amit a közösségi média biztosít a mindennapokban.
- lépés: az Árkádban sétálgatva ledöbbenve figyeltem, miközben anyuka és apuka lelkesen pörgeti a telefonját, addig a kb. másfél éves legényük felfedezőútra indul. Ebből Ők semmit sem érzékelnek. Hidegzuhanyként ért, tejóég, ebben nő fel a mi Vilmosunk is! Ezt látja az őseitől?! Ezt utánozza le?! Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább!
- lépés: következő lépésem az volt, hogy mind a hangjelzéseket, mind pedig a főképernyőn felvillanó jelzéseket lekapcsoltam, az összes közösségi média felületről. A hálószobában nincs helye az internetnek, reggel, ébredést követően, min. 1,5 óráig nem kapcsolom be a Wifit. Függőség csökkentésének kis morzsája, de annál nagyobb erővel bír.
- lépés: 48 órás önkéntes internetmentes elvonulásra küldtem magam. Eddig kétszer. Először “kiküldetésben”, amikor elutaztunk, másodjára pedig itthon. Egyik sem volt könnyebb vagy nehezebb. Sőőtt… a vártnál sokkal jobban reagáltam.
- lépés: kitartás, a kisördög folyamatosan zakatol: “Kapcsolj be! Csak 1 posztot nézz meg! Csak ennek az ismerősnek nézz utána! Csak ezt keresd meg az interneten!” Nem, nem és nem, erősnek kellett lennem, hogy ellen tudjak állni.
- lépés: kitartás, a kezem megszokta, hogy automatikusan nyúlok a telefonhoz és pörgetem. Rengetegszer azon kaptam magam, hogy már nyúlnék is érte! Nem, nem és nem, figyelmeztettem magam.
- lépés: még mindig a kitartás, könnyen találtam volna indokot, hogy miért kapcsoljam be újra a netet. Nem, nem és nem, és egyre könnyebb lett az érzés. Elkezdtem felszabadulni. Elkezdtek halkulni a külső zajok. Elkezdtem meghallani saját magam, a belső hangom. Lenyugodtam. Csak tettem a dolgom, tettem ami jólesik… újra éreztem az áramlást, a flowt.
- lépés: vasárnap 19.00 és kibírtam. Vállonveregettem magam, sokszor. Szuperjó érzés volt. 48 óra alatt lefestettem Vilmos kiságyát, újranéztem a kedvenc sorozatom, Selfmade, délután szundikáltam, elkezdtem olvasni a régóta betervezett könyvem, moziban voltunk, és legfőképp sokkal de sokkal több időt töltöttünk beszélgetéssel a férjemmel.
48 óra után ismét bekapcsoltam az internetet, beléptem a közösségi felületekre. Pörgettem, pörgettem, vártam a csodát, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy semmiről sem maradtam le! Semmiről az ég adta világon. Kicsit olyan érzés volt, mint a Barátok közt sorozat, ha kihagysz két hetet és becsatlakozol, rájössz, hogy minden ugyanott folytatódik.
